Itt ülök az asztalnál, és felrémlik a vita, ami szerint a vallás közügy, a hit pedig magánügy? Akár így, akár úgy, de illik tiszteletben tartani kinek-kinek az álláspontját. Mindenesetre én miniszterként sem tértem ki soha az ezt firtató kérdések elől, sőt nyíltan vállaltam meggyőződésemet.
Nem titkoltam, hogy hívő ember vagyok. Olyan, aki gyakorolja vallását, akinek a hit adja cselekvésének hajtóerejét, mert: „a hit halott cselekedetek nélkül”.

Amikor berendeztem miniszteri munkaszobámat, úgy éreztem, nem csak szellemiségében, hanem fizikailag is jelen kell lennie a jelképeknek. Aztán a hozzám látogatók figyelmét a köztársaság címere, a nemzeti – és uniós zászló mellett gyakran megragadta a falon függő Zsolnay feszület, amely egy Vizsolyi Bibliára tekintett le. Ezek, a számomra fontos szimbólumok, tárgyak – nem hivalkodó módon – részei környezetemnek, kísérői életemnek.

Ugyanúgy, mint azok a beszélgetések, melyeket református lelkész barátommal folytattam, még az óév utolsó napjaiban. Óhatatlan, hogy amikor válságban élünk, akkor a válságról beszélgettünk. A karácsonyi hangulatban mindketten spirituális oldalról közelítettünk az okok eredőjéhez.

Egyetértettünk abban: téves útra visz, ha nem vesszük észre, hogy taposómalommá válik életünk. Visszatérően azt hangoztatjuk: semmire nem érek rá, nincs időm, mert dolgoznom kell. Közben megfeledkezünk szeretteinkről, felebarátainkról, a lelki táplálékról, az igazi értékekről.

A kitörő globális válság is ezt jelezte. A spekuláció, a pénz, a nyereség hajszolása közben a világ elfelejtette, hogy megélni csak valódi értékek előállításából lehet. Új értékek előállításából melyet az alkotó ember hoz létre. De csak hívő ember képes maradandót alkotni. Lehetünk bármilyen tudás, technika és tárgy birtokában ha azt nem hittel használjuk, akkor annak eredménye szürke és silány.

Néhány hónap elteltével még inkább meggyőződésemmé vált, hogy bár ez a krízis sokakat rosszkor ért, de bizonyos szempontból a legjobbkor jött. Jó alkalom arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, identitásunkat újrafogalmazzuk, valódi értékeinket újra felfedezzük. Csak így lehet valós változást elérni és a jövőt jó irányba tartósan megalapozni.
Természetesen ez az út sem lesz egyenes és buktatók nélküli, de éppen ez adja majd értékét.
Az új magyar kormány is csak úgy lesz sikeres, ha ezekről sem feledkezik meg. Bárcsak adnának esélyt maguknak. E vonatkozásban azonban nem vagyok túl optimista.

Életem különböző szakaszaiban többször találkoztam és találkozom ma is meg nem értéssel, esetenként kemény elutasítással. Nehéz elfogadtatni, hogy nem elég hinni, de azt képviselni is kell, képviselni és vállalni azt, amit jónak tartunk. Néha kifejezetten rosszul esik, ha emiatt támadnak. De nem hagyom, hogy a harag megmérgezze szívemet. A harag ugyanis gyűlöletet szül, amely belülről gyengíti, marja a haragvó lelkét.
Számos, a külvilág számára nehezen megmagyarázható, váratlan győzelmem oka éppen a haragvó ellenfelek öngyengítése volt. Az én erőmet viszont megsokszorozta a hit.

És hányszor megkérdezték tőlem: miért bocsátok meg „x”-nek vagy „z”-nek? A válaszom: mert attól én könnyebbülök meg. Megbocsátani és bocsánatot kérni nekem soha nem esett nehezemre. Higgyék el, ez működött és működik kicsiben és nagyban egyaránt.

Talán ezért is írta (írhatta) nekem egy ismert kaposvári Fidesz-es aktivista az elmúlt héten sms-ben a következőket: „Kedves István! Ne sajnáld a történteket. Ennek így kellett lennie. Te eddig is nagyon sokat tettél a megyénkért, értünk. Igaz magyar ember vagy. Ilyenekre van szüksége az országnak, pártoktól függetlenül, összefogva. Kívánom, hogy ugyanilyen lelkesedéssel, szeretettel folytasd a munkádat. Van elég tennivaló. Isten áldásával.” (név)

Barátsággal:

Gyenesei István

Egy olyan országban élünk ahol a volt miniszterelnök, a volt gazdasági miniszter, a jelenlegi miniszterelnök, a jelenlegi pénzügyminiszter és a jegybank elnök s kitudja ki még offshore cégeken keresztül optimalizálta (csalta) az adóját. Ez állítólag törvényes, ami az alap felvetésre, az offshore cégre igaz is lehet, de a módszerek, ahogy ezek a cégek az adót optimalizálják már biztosan nem az. Nos, ezek az urak, most azt mondják fájni fog, jó fájjon, de miért annak, aki mondjuk az elmúlt húsz évben mindig dolgozott és mindig befizette ő is, és a munkáltatója is az adókat, járulékokat, annak miért fájjon? Miért nem csak annak fájjon, aki optimalizált. Azt mondják, a nyugdíjasok sokba kerülnek, lehet, ezért nekik is fájni fog, de miért fájjon ez minden nyugdíjasnak, ma 3 millió nyugdíjas van Magyarországon, de csak 1,4 millió töltötte be a nyugdíjkorhatárt, nekik, akik végig dolgozták a kiszabott penzumot miért fájjon, miért nem csak annak fájjon aki még a korhatáron innen van?

Érdekes kérdések ezek, de ezt sem a politikusokkal, sem az ide betévedő megtévesztett, sem a blogolás, sem az alapvető problémák lényegét nem értő, nyugdíjas komment kommandóval megvitatni nem lehet.
Persze azért nem volt hibavaló a kezdeményezés, mert próbálkozni kell, mert az nem lehet, hogy mindig és mindenkor, örökre elbeszéljenek egymás mellett a társadalom eltartói és eltartottjai. Az nem lehet, hogy egy rosszul megcsinált rendszerváltás örökre tönkre tegyen egy országot, nem, nem lehet, az energia nem vész el csak átalakul, a tapasztalat is energia és reméljük, hogy idővel jóvá alakul.
Minden a helyére kerül, nyugalmas teázgatós vasárnap délelőttjeimen, eztán majd blog helyett, mást írok. Az írásra szánt idő sem vész el csak átalakul.

Minden változik, egyszer talán a vörös függöny előtt sem dalolják többé az internacionálét, egyszer talán, ha bőséget nem is, de legalább jókedvet, víg esztendőt, s egy sokszor megérdemelt szelídebb jövendőt, még megkaphatunk.

 
Búcsúzásképpen mi mást is tehetnék, minthogy röviden összefoglalom ennek a hét (no, megint csak ez a szám) hónapnak a termését. Miről is írtam? Leginkább Kaposvárról, s arról, hogy a blog indulásával szinte egy időben kibontakozó világgazdasági válságban mit is tehetünk, hogyan emelkedhetünk fel a nehéz időkben. Csupa olyan problémával foglalkoztam, amivel korábban sosem kellett megbirkózni itt a megyeszékhelyen: ki kellett dolgoznunk a kaposvári válságellenes csomagot, amelynek fő célkitűzése a munkahelyek megmentése volt.
 
A válság azóta is tematizálja a mindennapokat, rengeteg feszültséget, félelmet szül a bizonytalanság. Így aztán értelemszerűen háttérbe szorultak az élet szebb történései, noha az ember szívesebben írt volna arról, hogy egy biztosan fejlődő országban hogyan képes egy város - bízva a közösség erejében - emberfeletti dolgokra. Mert ami Kaposváron történik, az tényleg nem szokványos. És itt nemcsak arra gondolok, hogy folyamatosan építjük a városunkat, hanem arra is, hogy az itt élők rendre példát mutatnak lokálpatriotizmusból és az egymás iránti szolidaritásból. Ha valamire büszkék lehetünk, erre mindenképpen.
 
Gazdasági értelemben viszont ma az a sikerünk egyik fokmérője, hogy nálunk kisebb mértékben emelkedett a munkanélküliség, mint az ország más részein. A városban működő vállalkozásainkat aközben is tudjuk támogatni, hogy közben százszámra dőlnek be az önkormányzatok Magyarországon. Kemény munka áll emögött is, mégis az volna az igazi, ha új munkahelyekről, működő taszári reptérről, M67-es gyorsforgalmi útról számolhatnék be. Ha itt már erre nem is lesz mód, talán honlapom olvasói egyszer ennek is örülhetnek majd.
 
Köszönöm az olvasóknak, hogy részt vettek ebben a “médiatörténeti” kísérletben, és a hozzászólóknak is hálás vagyok, amiért megtiszteltek véleményükkel!

Napjaink állandó hírei közé tartoznak már ezek a rémisztő események, amely jó ideje az itt lakó cigánylakosságot tartja nagy félelemben. Ja és az a sokat látott és emlegetett fekete terepjáró, melyet minden baleset, illetve tragédia előtt valaki vagy valakik látni véltek, de kiléte a mai napig ismeretlen a lakosság és a rendőrség előtt úgyszintén. Úgy látszik, hogy hiába a csábító több milliós összeg, amely az informátor jutalma lenne, a tettesek nincsenek meg és az érzéseim is azt sugallják, hogy jó darabig meg sem lesznek. A rendőrség és a Nemzeti Nyomozóiroda tehetetlensége, kudarca ez ügyben már-már kezd komikussá válni, mert állásfoglalásuk, feltételezésük, inkább a félelmet, a bizonytalanságot gerjesztik a cigányok körében, mint a megnyugvást, a bátorítást, a nyugodt légkört.
Bencze József országos rendőrkapitány is inkább azt tartja elképzelhetőnek, hogy az esetek mögött valamely fegyveres testület tagjai állhatnak, mert úgymond, „túlságosan” biztos kézzel ölnek. Tehát ezért a tetteseket nemcsak a vadászok között keresik, hanem a volt és a ma is aktív rendőrök katonák és idegenlégiósok között is. A gyilkosoknak úgy látszik teljesen mindegy, hogy kit és mikor lőnek le, az öt éves gyerek ugyanolyan célpont lehet, mint az idősebb férfi vagy nő.

A mostani Tiszalöki eset pedig azt bizonyítja számomra, hogy a kiszemelt áldozatnak nem kell, hogy bűnöző vagy az uzsora körhöz tartozó személy legyen, hanem elég, ha cigány az illető. A csütörtökre virradó napon lelőtt cigány férfit az egész falu jól ismerte, több évtizede egy munkahelyen dolgozott, felesége úgyszintén alkalmazásban áll, azaz nem tartoztak a bűnözői körökhöz, megélhetésüket a munkájukból tudták fedezni.
A 10 milliós nyomravezetői díj, pedig úgy látszik még nem elég a tettesek elfogásához, ahhoz, hogy valaki beleszóljon abban a telefonba, a jól ismert telefonszámon, amitől talán egy csapásra eloszlana egy furcsa félelem, amely egy fekete autó utasai okoznak.
Mindenesetre én abban bízok, hogy a rendőri szervek nagyon hamar le fogják zárni ezt az ügyet, miután elfogják az igazi tetteseket. Mert jogunk van ezt elvárni és kérni tőlük.

1./ „Hetet egy csapásra” – stílusosan „a hét főjén” kaptam a hírt: a Somogy Blogja megszűnik létezni… Sajnálattal értesültem erről, hisz’ idestova több, mint fél esztendeje új és újabb megvilágításba helyezte a mindennapjaimat: blog-társaim írásai többé-kevésbé napi történésekre reflektáltak; aktualitásától, a különféle nézőpontok sokféleségétől színes kis remeke lehetett a magyar „média-történelemnek”…

2./ Minden nap kinyitottam, s közben máris azon gondolkodtam: miről szóljon a vasárnapi. Nekem egyfajta vissza- és kitekintést jelentett: az elmúlt, immár soha vissza nem térő hét eseményei ihlette elmélkedést motiválva.

3./ Adóparadicsomi, monetárisédeni idyllium; fekete autóból kiszálló magas, nagydarab férfi(ak)… Maholnap eladhatnak, lefoglalhatnak, elárverezhetnek bármit; ellehetetleníthetnek, kikérhetnek, kivégezhetnek, kilőhetnek bárkit… gondoljunk csak a tiszalöki gyilkosságra! Vélhetőleg bérgyilkos(?), mesterlövész(?) az, aki a vaksötétben – egy kilencmilliméteressel(!) – szívtájékon lő egy embert.

4./ „Nem zárható ki az etnikai motívum…” Hű, ez aztán a Holmes-i észjárás! Mi lehet az indíték?! Mi válthatja ki?! De könyörgöm, napjainkban kell-e egyáltalán még ok a gyilkosságokhoz?! Érdekel-e még valakit, hogy az a másik, cigány-e, vagy magyar?!

Tart-e számot bármiféle érdeklődésre az, hogy valaki életerős, mégis segélyekből él; hiteles-e a gépjárműve; igényelt-e szocpol-t; devizában vagy forintban vette-e fel a kölcsöneit?! Érdekel-e az bárkit is, hogy az ország lakosságának több mint a fele már eddig is kölcsönökből élt, és az ország ennek ellenére sem „veszti el a hitelét”?! Hát ez, ami van, az hiteles?!

5./ És megint – még mindig – felszínre tör, és nem hagy nyugodni ez a Rózsa Flores-ügy. Előttem van egy felkavaró kép, melyen jól látható, hogy még a halál beállta előtt megkínozták. Azaz szó sincs itt semmiféle tűzpárbajról… valótlant állítanak. Így megy ez…

A bolív elnök, Morales meg kétségkívül paranoiás; az eset után katonáit adjusztálja: lépjenek fel határozottan a demokráciaellenes(sic!) és a fegyveres erőszaktól sem visszariadó külföldiekkel – „alsónadrágos európai zsoldosokkal” – szemben. Mivel pedig Tóásót is alaposan helybenhagyták, az argentínai magyar nagykövet azt javallja: ne menjünk Bolíviába mi, magyarok! Én megfogadom a tanácsát – másra költöm hát azt a temérdek félretett válság-aranytartalékunk!

6./ Miután mardosó kérdéseinkre választ úgysem kapunk (bár mindnyájan tudjuk); mi legalább menjünk és érezzük jól magunkat; mulassunk máma: alkalmi Luna-parkban száll a ringlis (bezzeg ilyenkor bőven jut pénz a cigánynak is!) – Szent Kilitnek (névadónknak) van ma (falu)napja! Istennek hála a vértanú-pápáért; ugyanakkor éltesse sokáig a mi nyolcéves Palkónkat is! Egy dodzsemre, no, egye fene – befizetlek! De a vattacukor, nyalóka, csoki, lufi eszedbe ne jusson!

7./ „Hetet egy csapásra” – végezetre, mint „egy, a hét közül” köszönöm a Sonline adta fórum-lehetőséget; innen is köszöntöm a szerkesztői stábot, akiket a tömeges hiperhivatkozásokkal bizonnyal az őrületbe kergethettem… Üdv a volt blog-kollegáknak is; kívánok valamennyiüknek további szép eredményeket az élet minden területén!

És végül (persze nem utolsó sorban, sőt, elsősorban) „Lectori salutem” – üdv az Olvasónak is! Köszönöm, hogy velünk tartott! De ne csüggedjen: ezentúl is találkozhatunk – a refregio.extra.hu-n!

A jó Mester mai napra rendelt szavait idézve búcsúzom: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell…”

A gondolataim ugyanúgy szabadon szárnyaltak, mint mindig. Amit leírtam, abban nem is korlátoztam magam. Néha talán túl őszinte is voltam. Bár szerintem az őszinteségnek nincsenek fokozatai. Bevallom viszont, hogy nem írtam le minden fontosat, amit gondoltam. Működtek a fékek. Egy miniszternél (aki tulajdonképpen reflektorfényben ténykedő szolga) a mai világban életveszélyes, ha kitárulkozik. Hamar visszaélnek vele. Mindegy mit ír, ha vannak, akik készek azonnal kiforgatni és mást belemagyarázni, mint az eredeti szándék.

Vannak, akik számára - mivel nem tudnak építkezni - az a kiteljesedés csúcsa, ha megpróbálnak valamit lebontani, értéket tönkre tenni. De őket csak sajnálni lehet, mert sekély e kéj. Amúgy bármelyikükkel, bármikor kész vagyok párbeszédet folytatni, ha egyáltalán érdekli őket az igazság
Minden esetre azzal, hogy most nem vagyok ott a kormányban nem csak többször, de többről is írhatok majd változatlan őszinteséggel.

Amúgy mindenki életében vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Bölcsebbé a nehéz időszakok tesznek bennünket. Ilyen volt az én életemben a kisebbségi kormány tagjaként dolgozni. Embert próbáló szép idő, különleges kihívás, különleges élmény volt 2008. május 15-től.

Gyurcsány Ferenc lemondását követően az új kormány eskütételével fejeződött be megbízatásom. Boldog ember vagyok, mert 11 hónapon át, egy nagyon összetett, sikeres tárca élén, sikeres miniszterként szolgálhattam. És ez utóbbit az érintett területek meghatározó személyiségei állítják.
Viszont azzal a mindig segíteni és adni akaró lelkülettel, amivel 23 évig dolgoztam vezetőként a közigazgatásban, bevallom a folytatásban miniszterként képtelen lettem volna megtenni azt, amiről az eszemmel tudom, hogy meg kell majd tenniük azoknak, akik a kormánykerékhez álltak.

Ha viszont részfeladatot kapok, és azzal segíthetek a válság megoldásában, akkor az enyémekért és mindannyiunkért, az önkormányzatokért, a sportért, a turizmusért és szívem csücskeként a somogyiakért a jövőben is vállalom a kihívást és a munkát.
Hát akkor innen folytatjuk, akár néhány nap múlva…

Barátsággal: Gyenesei István

Aztán a levegőben lebegő emberről beugrik egy másik, aki mindent megadott volna azért, ha megadatik neki ez a könnyed siklás 557 éve 1452. Április 15-én született Leonardo Da Vinci a tudós, feltaláló és a festő, igen a festő. Ma nagyon sokan ismerik a nevét, na persze nem megnövekedett festészeti, vagy a tudományos érdeklődés miatt, hanem azért mert egy regény A Da Vinci-kód híressé tette. A könyv egyébként csupán egy blöff annak elfedése, hogy létezik Budapesten az igazi kódot tartalmazó írás, nevezetesen A Mona Lisa kód.

Ezt a könyvet egy a Köztársasági Őrezred által körülvett házban a Szemlőhegy utca 42-ben őrzik. Erre a titokra akkor derült fény, amikor 2004-ben az akkor még friss és sokak szerint „reményteljes” Gyurcsány Ferenc egy karácsonyi interjúban elkotyogta, hogy az ünnepekben ezt a kódot kapkodták egymás kezéből a Klárikával, ki hála a könyvben található praktikáknak nem öregecskedik, hanem miazhogynagyonis fiatalos, sőt a nagy New York-i áramszünet sötétjében akár szépnek is mondanánk. Természetesen a könyv nem csak a test, hanem a gazdaság megújítására is csalhatatlan recepteket tartalmaz. Aki nem hiszi, nézze csak meg a 2004 óta mi minden történt a magyar gazdaságban. Azóta csökken szépen a GDP növekedés, ami mostanra csökkenésbe fordult, azóta növekszik az adósság állomány és vele arányosan a fasiszta veszély. Tehát nem véletlen a nagy titkolózás, őrködés. A kód avatatlan kezekbe jutva nagy bajt okozhatna.

Ahogy elnézem az új miniszterelnök, kit a népnyelv ki tudja miért Libás Mutyinak keresztelt, indulását, lehet őt is beavatta barátja Ferenc a titokba, hiszen alig pár nap alatt libát libára, illetve hibát hibára halmozott kezdve a miniszterek névsorán melyben, ha kivetni valót keresünk, találhatunk bőséggel, gondoljunk csak Vahlra vagy éppen offshore Péterre.

Apropó kormány, jó ideje halljuk azt a fából vaskarikát, hogy idézem szakértői kormányra van szükség, mert itten válság van. Érdekes felvetés járjuk hát körül, szóval, ha nagy a baj szakértőkre van szükség, mert csak ők értenek mihez is? Ugye a jó és hatékony kormányzáshoz, de ha ez igaz, akkor, a politikusok ezek szerint nem értenek hozzá, de akkor hogy merik csinálni, hogy gondolják azt, hogy szépen elkúrják aztán jöjjenek a szakértők. Nem jobb lenne, ha mindig szakértők lennének? Szóval ez az egész szakértői duma úgy hülyeség, ahogy van, képzeljük el a szakértői miniszterelnököt minek a szakértője kell, legyen, a miniszterelnökségnek vagy legyen csak közgazdasági szakember. Na, igen, de egy ország nem csak közgazdaságtan, hanem emberek sokasága, a kultúra hordozója stb. Esetleg legyen borkóstoló, hiszen neves bortermelő ország vagyunk, a jó bor jó hírünket viszi a világba.

Ezt a kódot kellene megfejtenünk, de lehet-e, van-e normális magyarázata annak, hogy a kormányzó párt 86 %-os támogatással elnököt választ, majd egy hét múlva 90%-os támogatással választ egy másikat, gondolom A Mona Lisa kódban ott a válasz, de azt őrzik, lehet, még a libás ember sem ismerheti.

Ám korunk hőse a hacker megtanít minket arra, hogy feltörhetetlen kód nincsen. Az imént beszéltem a halakkal, illetve kifogtam egyet és a visszadobásért cserébe elmondta, hogy egy összeesküvés áldozatai vagyunk, de nem olyané, amiről a szélsőjobboldali szubkultúra beszél, nem, a magyar nép ellen saját szellemi restsége, tetterő nélküli lustasága esküdött össze, a mindent felülről várás kényelmes puhánysága csak ezeket kell levetkőzni és kiderül a könyv a Szemlőhegy utcában nem létezik.

Most, hogy új honlapom van, s ezen már videók is láthatók, szembe kellett néznem azzal, hogy eléggé keveset tudok erről a világról. Eddig az e-mailek megnézéséig és egy-két honlap átlapozásáig (használható ez a kifejezés, vagy ez is csak az nyomtatott sajtó sajátja?) jutottam, az iwiw-hez már segítséget kellett kérnem.

A fiatalabbak el sem tudják képzelni, hogy egy ötvenéves embernek milyen nehézséget okoz eleinte az egér irányítása. Korábban én is úgy mozgattam a kurzort, hogy véletlenül sem tudtam rákattintani a gombokra. Ma meg szinte úgy jönnek világra a gyerekek, hogy ez alapkészségük.

No, most már átestem a kezdeti nehézségeken én is és működik az új honlap, amit szerencsére örömmel fogadtak a látogatók. Nagyon sok levelet kapok, amiben elismerően szólnak a formátumról, a bővebb tartalomról, és sok erőt kívánnak a folytatáshoz. Márpedig ez az elvárás arra kötelez, hogy még inkább beleássam magam a netes világba. Már csak azért is, mert hovatovább több levelem érkezik az iwiw-re, mint a polgármesteri címre, felbélyegzett levelet pedig alig látok. Szóval, most megfogadtam, hogy két tárgyalás között is fellépek egy kicsit az oldalra és válaszolok a kérdésekre, kérésekre.

Amiből nincs hiány, sőt. És ez eheti bejegyzésem igazi témája. A támogató levelek és jókívánságok mellett egyre többen keresnek meg azzal, hogy nem találnak munkahelyet. Elsősorban Kaposvár környéki emberek panaszolják, hogy van végzettségük, gyakran több évtizedes gyakorlatuk, ennek ellenére nem tudnak elhelyezkedni. Az idősebbek azt állítják, hogy a fiatalokat veszik fel, a fiatalok pedig azt, hogy nincs tapasztalatuk, ezért nem alkalmazzák őket. Nehéz helyzetben vagyok ilyenkor. Nem válaszolhatom azt, hogy az országos adatoknál kedvezőbb itt a helyzet, kisebb arányban nőtt a munkanélküliek száma, mert bár igaz ez, mégis: aki elveszítette a megélhetését nyújtó munkahelyét, az nem vigasztalható semmiféle statisztikával.

Városunk tavaly ősszel ötpontos válságellenes programot dolgozott ki a munkahelyek megmentéséért és újabb állások megteremtéséért. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kaposvári cégek igénybe is veszik a támogatásunkat, s ezeknek köszönhetően eddig csaknem 250 ember menekült meg a leépítéstől. A nagyobb cégek pedig 300 millió forintnyi adóteher fizetési átütemezését kérték, ami szintén azt jelenti, hogy likviditási gondjaikat nem úgy akarják megoldani, hogy - spórolva a munkabérköltségen - elküldenek embereket. Ezek olyan eredmények, amelyek mindenkit érintenek. Ugyanis egy megmentett vállalkozás befektetés, mely kamatozik. Egy működő cég adót fizet, egy csődbe jutott üzem pénzt emészt fel.

S noha nem nyújtózkodhatunk túl rövidre szőtt takarónkon, mégis megpróbálunk minden bajba jutott embert támogatni. Ha úgy érzi bármely olvasó, hogy segíteni tudok a problémája megoldásában, írjon e-mailt a polgarmester@kaposvar.hu címre vagy látogasson el honlapomra, a szitakaroly.hu lapra.

Tehát az árusok gondja azzal kezdődött, hogy 2009. március 6-án a Barcsi Városi Önkormányzat jegyzőasszonya bejelentette a külső piacot működtető árusoknak, hogy 2009. március 31.-vel a piacot be fogják zárni, azaz ott ilyen tevékenységet a továbbiakban nem folytathatnak. Ahogy ők mondják szinte lebénultak a bejelentéstől, hiszen egyikük sem gondolt arra, hogy ez egyszer be fog következni, nem erre rendezkedtek be akkor, amikor ezt a jellegű munkát elkezdték csinálni. Igaz valamikor jobban is ment a piac forgalma, sőt számuk is a hússzorosa volt a mainál főleg a horvátok, szerbek, németek voltak a legjobb vevőkörük, de a vásárlóerő visszaesése, a gazdasági helyzet súlyosbodása ellenére sem váltak munkanélkülivé, nem állnak sorban, a munkaügyi hivatalban munkát keresni.

Szociális segélyért sem folyamodnak a polgármesteri hivatalnál, mert bármennyire is csökkent a vásárlóerő, még mindig fenn tudják magukat és családjukat tartani, biztosítani tudják a család életszükségleteit, tanítatni tudják gyermekeit, mi több még nyugdíjukat is ki tudják egészíteni. De ez most már minden bizonnyal előfordulhat, ha a jelenlegi vásárhelyet el kell hagyniuk, amit július 1- ig kitoltak, illetve eddig kell elfoglalniuk a több éve nem használt vásárcsarnokot. Csak a baj az, hogy egyikük sem akar a csarnokban bemenni és ennek több oka van. Egyik talán legfontosabb az, hogy ha bemennek a zárt területű csarnokba, a továbbiakban senki sem fog róluk tudomást szerezni, mert a buszokkal érkező turisták és egyéb csoportos ideutazók, ha nem látják őket, már fordulnak is vissza meg sem állva Csokonyavisontáig. Aztán a csarnokban mindenki számára csak két asztal áll rendelkezésre, arra, hogy ott csak nagyon korlátozott mennyiségű ruhaneműt tároljanak, nekik ennél jóval több helyre van szükségük, mint amit a vásárcsarnokban számukra rendelkezésre állna.

Fájlalják egyebek között azt is, hogy egyesek úgy mondanak ítéletet felettük, hogy a piac közelébe sem ment még. Ahogy szavaikból kivettem, azért a területelhagyás körülményeivel és okaival nagyon tisztában vannak. Ők valójában két ember tisztázatlan, vagy haragos ügyének az áldozatai, akik közül az egyik a terület gazdája, miután a volt buszpályaudvart és környékét, mintegy 2400 m2 alapterületet a privatizáció során megvett és az óta kemény bérleti díj ellenében a vásárosok rendelkezésére bocsátott.
A másik, pedig az önkormányzat oldaláról keseríti meg az életüket és úgy látszik, hogy bármennyire is országos gond a munkanélküliség, a családok leépülése és bármennyire azon van a hangsúly, hogy lehetőség szerint javítani és segíteni kell a foglalkoztatást, a munkahelyek megtarthatóságát, úgy látszik Barcsra ez nem érvényes!  Kompromisszum nélkül, egy kézlegyintéssel azonnal megszüntetnek nyolc munkahelyet, és ezzel minden le van zárva. A vásárosok nem nagyon értik menesztésük okát, pedig hajlandók bármilyen megoldás érdekében anyagilag is segítséget nyújtani az ügy érdekében így az állítólagos hiányzó tömörítő konténer és egyebek tekintetében is készek áldozatot hozni.
Beadott levelükre a mai napig nem válaszolt senki, hiába is várják, pedig már jóval túlhaladta azt az időt is, amelyen belül a hivatalnak válaszolni kellett volna.

Tehát két emberen áll a vásár és az ő megélhetésük, mert a csarnokba nem mennek be, már csak azért sem, mert maga az elárusító hely nem teljesen zárt, ugyanis építési jellegénél fogva a tetőn keresztül bárki, bármikor simán bejuthat. A másik ok meg az, hogy nem két kis asztalnyi ruhakészlettel rendelkeznek, hiszen az évek során, ennél jóval többet invesztáltak a készletük bővítésébe, amit úgy látszik, el fognak veszíteni. Most még van egy pici reményük, hogy beadott petíciójukat és levelüket újfent meg fogják vizsgálni és talán egy átgondoltabb és megfontoltabb ítélet fog születni és minden maradhat a régibe.
A saját véleményemet, pedig én úgy fogalmaznám meg, hogy a Barcsi szabadtéri piac egy kicsit hozzátartozik a városképhez is, mondhatnám azt is, hogy üde színfoltja a városnak. Nagyon is észrevehetően.

A húsvét utáni első csonkahét (sonka-hétnek is nevezhetnénk…) a fehérhét (alba paschalis, hebdomada alba); e mai úrnapját fehérvasárnapnak (dominica in albis), illetve Tamásvasárnapnak is nevezik.

A húsvét és pünkösd közé eső hat vasárnapot (dom. prima, secunda stb. post Pascha)
szintén a misekezdet szerint szokás nevezni. Ezek: 1. Quasi modo geniti (másképp dominica in albis); 2. Misericordia Domini; 3. Jubilate; 4. Cantate; 5. Vocem iucunditatis (másképp Rogate); 6. Exaudi Domine. (in: Szentpétery Imre - Chronologia)

A húsvét ünnepét követő hét vasárnapja onnan kapta a nevét, hogy a megkeresztelt katechumenek csak ekkor vették le fehér ruhájukat; ezzel is szépen kiábrázolva, hogy a keresztség szentségében való sajátos újjászületésük bekövetkezett - közösségben a feltámadt Krisztussal és egymással.

Akkoriban az így létesített „szertartásos kapcsolatok” még a halálon is átíveltek. Ezt a földi léten túli végtelen összetartozást hivatott kifejezni a fehérvasárnapi, avagy kishúsvéti „össze-testvérülés” - a komaság, mátkaság hagyománya is… Hiszen a magyarság mindig is benne élt az örökkévalóságban; létezésük értelmét Isten jelenléte hatotta át. A léten túli világ összeölelkezett a valóság fiaival és eleink árvasága feloldódott az Úr szeretetében…
Gajcsána moldvai magyar faluból feljegyzett fehérvasárnapi (mátkázó vasárnap) szokásban a következőket nyilvánítják ki a mátkázók: „vére,vére, hótig vére, hótunk után testvér.” E szavakat mondják egymásnak a mátkaváltók miközben két piros tojást ütnek össze. Amelyiké összetörik közösen megeszik. Ezután unokatestvérnek tekintik egymást. A véren túli testvéri kapcsolatot ez a szeretet olvasztotta eggyé… (Varga Tibor - A Szent Korona engesztelése 1440-1464; avagy „Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját”)

Ezt hivatott „megspékelni” a „concussio/contusio ovorum”, vagyis e mai vasárnapot követő hétfő - a „tojászúzódás/törés” holnapi napja. Itt térnék ki egy sajátosan unikumszámba menő „hungaricum” említésére is, például, hogy a következő héten esedékes Szent György napját (melyről aktuális havunk a nevét kapta) április 24-én üljük, s nem egy nappal korábban, mint a világon másutt.

„… hárman vannak, akik bizonyságot tesznek” - „benne van ez is a gerilla-marketingbe’” (Kaukázus - Élettér) jut eszembe nekem így most, mégha itt a gerilla szó nem az Eduardo Rózsa Flores-i értelemben szerepel… (a Wikipédián már a kivégzéséről szóló első híradásokat követően már olvasható volt a „halála” szócikk is - különösen jól informált a szerkesztője…)

A néhai Chicho egyébként egy internetes közösségi oldalon így vall profiljában önmagáról: „Van egy jelmondat, amely szerintem mindent kifejez: A Nemzetért az állam ellen! És egy másik a saját nemzet-felfogasomról: Elimizde Kur’an, Hedef Turan! (Qur’an in our hands, our target is Turan!) A dalom: Fellegajtó nyitogató (népdal): Én vagyok az, aki nem jó, Fellegajtó-nyitogató - jaj! Nyitogatom a felleget, Sírok alatta eleget - jaj! Ifjúságom így telik el Ezér’ a szívem hasad el - jaj! Ifjúságom gyöngykoszorú, Ki elveszti, be szomorú - jaj! Szabad vónék, nem búsulnék, Vigasságnak helyet adnék - jaj! Szép hazámnak rabja vagyok, Idegenbe’ búslakodok - jaj! Ha még egyszer megláthatnám Apám házát, kopogtatnám - jaj! Nem lesz többé soha ilyen, Belészakad árva szívem - jaj!”

A bolíviai rendőrség nem végzett félmunkát: a katonai rajtaütés alkalmával, az Evo Morales államfő ellen állítólagosan merényletet elkövetni szándékozó - részben magyar illetőségű - társaságot kiirtotta, a túlélőket börtönbe zárta.
A Kapu (az értelmiség magyar folyóirata - nem tévesztendő össze a „felnőtteknek szóló”, értelmiséginek semmiképp sem nevezhető Web site címével!) főszerkesztője, Brády Zoltán - Flores kivégzésének hírére - elárulta: barátját és munkatársát a hazai politikai állapotok kényszerítették távozásra (egyébként ők ketten szivárogtatták ki az őszödi beszédet). S most oda a forradalmár! Vajon a szentlászlóiak most mire gondolhatnak?!

181 évvel ezelőtt e napon látta meg - kis pátriámban - világát a nagynevű, tőle magától fémjelzett kerámia kifejlesztője és gyártója, a szabadkőműves kötődésű Zsolnay Vilmos. Ő biztosan elsírná magát - látva a gyár körüli hercehurcát és… Eh, jobb nem is beszélni róla! Majd a Falkenau! Az én jó öreg megmondó emberem…

Ha ugyan
(Pécs)

Mit adhattál többletként
Őszintén kérdem én
Adalékul szűkebb
Hazám nekem?

Jakovalit Memit Dzsámit
Schaárt Vasarelyt Csontváryt
Barbakánt Szlivent Ledinát
Lvov-kertvárost bolgár népek hadát

Angster-iskolát
Öttemplom Zsolnayját
Pannon-hon Janus-arcát
Élményhazug szerelmek
Valós-valótlanát
S vágyat hányat…

Barátaim

Értitek: értetek
Éltem-holtam
Sopianaem nem
Veled voltam
Otthon valahol
Európában…